Elvittem idén utolsó körére az autót. Gondoltam gurulok kicsit a városban. Tiszta idő, van 7 fok, napon talán 10 is. Pont alkalmas erre.

Persze, az első 500 méter után éreztem, hogy ebből kell még, ennyi nem elég. Átszellemülök, mikor benne ülök. Már nem az számít hova megyek, csak hogy menjek. Hogy bele tudjak lépni a gázba. Hogy lendülettel tudjak venni egy kanyart. Hogy olyan manővereket hajtsak végre vele, amit egyébként eszembe sem jutna egy utazás során.

Ez az autó bemászik a bőröd alá, bele a tudatodba. Elhiteti veled, hogy amit Ő akar, azt te akarod. Egy számító, agyafúrt nő, aki úgy rendezi a dolgokat, hogy végül a kedve szerint cselekedj. Mint a Kígyó, ami suttog a füldebe, hogy elkövesd az Eredendő Bűnt...

Sokkal több ez autónál... De hogyan is lehetne ezt elmagyarázni azoknak, akik sosem tapasztalták? Hogy mondod el a Skodásnak, hogy mi az Alfa Romeo? Hogy magyarázod el a halnak, hogy milyen járni?

Áhh, erre a gépre nincsenek szavak...



És a gépszív, ami az esszenciája ennek a csodának:

Ez a nívó, egyáltalán nemmegbízható, az én dízelemben otthon cserélem az olajat, maxra töltöm, és csak egy párszáz kilométer megtétele után mutatja a max szintet.