Blog >> éve
Valamiért késztetést érzek mindig arra, hogy lefotózzam, ha a paripa egy kerek számhoz ér.
Itt sem volt másképp, pláne, hogy 1 éve van nálam! 14.000 km együtt, hibamentesen.
Ha egy szót tudnék mondani rá: IMÁDOM!
Véletlen
Valahol Keszthely egyik utcáján elkábulva és a szikrázó napsütéstől megittasodva tántorogtam visszafelé, igazából pontosan azt sem tudtam hova vissza, de szent meggyőződésem volt, a létező legjobb irányt szemeltem ki magamnak. Végül is Keszthely nem az a város ahol el lehet tévedni, és ha jobban belegondolok, ha eltévedek, akkor talán még jobb az élet…aztán meg velem volt a fejfájás. Többféle fejfájás létezik, van a tompa, a lüktető, a szúró és az elviselhetetlen. És van az, amelyik simogat, amitől mosolyognod kell és abban a pillanatban csak egy kívánságod van: soha ne múljon el! Egy dologban voltam biztos, hogy valami előadást hallgattam az egyetemen, aztán a közeli park kedvenc padján kötöttem ki, és onnan már mindegy volt mi történik velem.
Talán egy óra, vagy fél sem telt el, amikor a napsütés már annyira égetett, hogy át kellett mennem az út másik oldalára, hogy kicsit megfürödjek az árnyékban.
Szembe jött velem. Először talán mint mindenki, én is azt gondoltam rosszul látok, biztosan a kábult fejem torz (és mégis szép) szüleménye a látvány, aztán meg az jutott eszembe, nem is történhetett volna másként, teljesen nyilvánvalóan miattam, értem van most itt, jön velem teljesen kikerülhetetlenül szembe, olyan lendülettel, határozottsággal mintha én lennék az örök végállomása. Csak a sodrást éreztem, és az egy pillanat alatt a fejemben átfutó rekord mennyiségű, ide – oda cikázó gondolatáradatot, amit a következő pillanatban rendeznem kellett, és mivel már több időm nem maradt, ebből a gondolattömegből csak egy dolgot tudtam kiszűrni – muszáj lesz megszólítanom. Hacsak egy elcsukló hangú leheletnyi köszönés tudja majd elhagyni a torkom, már akkor is jó vagyok, vagy mint úr a parasztjának biccentenék, a szám meg mozogna, de valójában csak a lelkemben hangzik el a köszönés. Miért van ő itt? Miért kellett ezt a percet, ezt az utcát, ezt a várost, ezt a világot kiszemelnie? Valami féle megalázó konspiráció lehet ebben. Csak ki a társa, vagyis társai, mert ehhez sokan kellenek, egy egész hálózat, egy bűnszövetkezet, maffia. Újból fejfájás. De most nem a derűs zsibbasztó fájdalom ért utol, hanem a letaglózó nyilallás a hátsó koponyámban, meg a szívemben. Fejfájás a szívben, szívfájdalom a fejben.
Ha optimista lennék, akkor a nyakamba ugrik, és úgy kell szorítania, amennyire csak bírja, ahogyan én akarom. Aztán biztosan elmeséli mi történt az elmúlt két évben, hol járt, mit csinált és persze ami kihagyhatatlan, hány pasija volt és hogy mennyire szerette őket. Titkon érdekelt is ez a dolog, bár a lehető legrosszabb történet a volt pasis történet. Utálom a miért lett vége, miért nem működött, miért hazudott, miért csalt meg, ócska és közhelyes elbeszéléseket, amivel csak azt lehet elérni, hogy a hallgató félben sajnálat foganjon meg, mi szerint milyen rossz volt neki és hát igazán nem ezt érdemli. Vagy mindegy, csak meséljen, mondjon valamit.
Ha kikerülöm? Pontosabban lehajtom a fejem, lesütöm a szemem és amilyen gyorsan csak tudok elsuhanok mellette. Igen, ez tűnik a legkézenfekvőbbnek. Talán ez az igazi realizmus, ezt kell tennem. Nem szabad, nem lehet és nem is okozhat egy ilyen egyszerű manőver bármiféle gondot, csak megfelelő higgadtság, lélekjelenlét kérdése az egész. A bökkenő csak az, ezek a méltán jó tulajdonságok bennem sosem voltak meg és soha nem is bírnak már gyökeret verni. Azt hiszem elkezdtem szenvedni. Amikor eluralkodik rajtad a tanácstalanság; nincs jó megoldás, sőt semmilyen megoldás nem lehet orvosság erre a helyzetre. Éreztem a homlokom gyöngyözni kezdett. Tudom meleg volt, de a kikerülhetetlen végzet gyorsvonat sebességével robogott felém és semmilyen használható ötletem nem volt, amiért egy kicsit haragudtam is magamra, mert ez nem szokott előfordulni velem. Igazi megpróbáltatás elé kerültem és alul maradtam. Kényszerhelyzet volt, és csődöt mondtam. Persze nem ez volt az első ilyen eset és még mennyi követte.
Egyre nehezebben vettem a levegőt, pedig a következő gondolatszilánk az volt, hogy el kell szívnom egy cigarettát. Időt nyerek vele és úgy fog tűnni, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, mert hát dohányzom és a rágyújtás rituális szertartásának villámgyors levezénylésével megúszhatom az egészet; nem fog megszólítani miközben babrálok az öngyújtóval, tuszkolva kifelé a csomagból az utolsó szálat. Ha rágyújtasz minden megváltozik. Légies lesz a tér, amikor az első slukk leér a tüdődbe óriási megkönnyebbülést érzel, eláraszt a pillanatnyi nyugalom. Egyszerűvé válik a legkritikusabb helyzet is, úgy érzed arra születtél, hogy az összes létező problémát ami csak felmerülhet, egy csapásra meg tudod oldani; talán isten leszel. A cigaretta segít, támogat, veled van. De mindez csak egy pillanatra. Olyan rövid pillanatra, hogy a legtöbben észre sem veszik, úgy elszalad mellettük. Én mindig átélem az első slukk kifújásakor. Tisztában vagyok vele mennyire egészségtelen. Nem is kell annyira messze mennem, hisz nagyapám tüdőrákban halt meg valamikor 86-ban, és ha valaki hát ő őrült nagy bagós volt. Azt mondják a cigarettára való hajlam benne van a génekben, éppúgy örökölni lehet mint a vérzékenységet, vagy a szem színét. Arra viszont végképp nem tudom a választ, miért kell rágyújtanom ha boldog vagyok, ha a világ összeomlik az orrom előtt, és azt sem tudom miért volt az első reakcióm a cigarettás doboz eszeveszett kutatása a zsebemben (nem mintha lett volna ott más) amikor egy 14 éves motoros egy szürke, esős délután nyolcvannal frontálisan belénk hajtott.
A tenyerem is elkezdett izzadni. Szakadt rólam a víz, ez a leghelyesebb megközelítés. Eltűnt a térérzékem, szédülni kezdtem, és ha maradt volna még egy pillanat, akkor a hányinger szörnyű érzését is a magamévá tudhatom. De a pillanatokkal nagyon hadilábon álltam. Egyszerűen nem volt több.
- Szia! - robbant be a levegőbe ez a szó, mindent letarolva, leégetve körülöttem.
- Szia! - válaszoltam elcsukló hangon, arra gondolván, talán csak ennyi, továbbmegy és én is a céltalanság felé.
- Nagyon régen láttalak. – mondta, miközben felemelte a kezét, hogy megsimítsa a haját, de csak a levegőt érte az a vékony kéz.
- Hiszel a véletlenekben? – kérdeztem és utána még két évig vele voltam.