Reggel 9:15. Kifordulok a mellékutcák árnyékából, rá a széles Üllőire. Kifelé hajtok a városból, ellentétesen a forgalommal. Egy piros megfog, egyedül állok a napon. Kezem a kormányon, a másik az ablakban. A zene szól, néha beleng egy szellő. July csendben ölel. Melege van, érzem a kormányon, ahogy finoman tudtomra adja ezt a bekapcsolódó ventillátorral. Zöldre vált a lámpa és megindulunk.
A hátsó ülésen a lelkiismerete.
Kéznél tartom, mert mostanában többször meg kell mutatni...vevő jelölteknek.
Tudja, hogy valami történni fog. Valami meg fog változni. Nem lázad ellene, nem toporzékol, nem durcázik. Pedig tudja, hogy kapcsolatunk nem azért érhet véget, mert kihűlt a szerelem vagy mert elviselhetetlenné váltunk egymás számára. Ezt a legnehezebb megérteni talán.
És elviseli méltósággal. Mert komoly nő. Túl komoly is hozzám. Mégis, az utolsó heteket is úgy éli meg, mint az elsőket. Mikor megpillantom reggel a ház előtt, kitágul a pupillám, mert úgy feszít, mint egyhónapos korában. Mikor bele ülök, ugyanúgy érzem a finom parfümjét, mikor magához szorít, mint egyhónapos korában. Mikor gázt adok, bársonyosan dorombol, mint egyhónapos korában. Nem engedi, hogy az utolsó emlékek fakóbbak legyenek, mint a régebbiek.
Megérkezek az iroda elé. A konyha ablakból pont rálátok. Vajon mi jár a gyufásdoboznyi fedélzeti számítógép agyában? Tudja, hogy ő egy célgép? Akinek egy feladata van; adjon meg mindent a gazdájának, amit szeretne. Tudja vajon, hogy neki igen is lelke van?
És tudja vajon, hogy ezzel a tulajdonságával mennyire megnehezíti a dolgomat?