Azt hiszem ma reggel kicsit összeszakadt a világ. Összetört egy álom. Bár nem tudom milyen álom az, ami úgy törik, mintha egy megunt és feleslegessé vált porcelánbábu zúzódna szét a betonon. Nyár van. Az iszonyú hosszú és megalázó tavasz múlik el pillanatról pillanatra, és hagyja itt a nyarat cserébe. Csak tudjam túlélni ezt a látszólag értelmes de mindenképp szükségszerű cserét. Már nem is az a kérdés mennyire mélyen tud égetni a fájdalom, mennyi apró véres szilánkká tört szét az érzés nekicsapódva a durva és öreg téglafalnak, hanem az, lesz e az életben valaki aki összerakja, vagy ezt is nekem kell orvosolni.
Mesélnem kell. A kedves olvasó majd biztosan elcsodálkozik mennyire egyszerű elgondolás különböző elvek és meggyőződések szerint élni ebben a színes, de mégis haldokló világban. De csak elgondolni egyszerű. Amikor már minden az ellen szól amit szentül hiszel, akkor kell még egyszer az elvek mellé állni, hogy végleg pokollá tedd a saját életed. Mesélnem kell, mert az ember tud annyira messze kerülni magától, hogy talán már el sem hiszi, hogy amit gondol az a valóságban is létezik.
Tényleg, a háborítatlan életet élők örökre boldogok maradnak??…
