Alfa Amore - Internetes Alfa Romeo közösség

Eddig a négy fal között tekertem a kilométereket 20-25 őrült társammal együtt naponta két órán át, ahol testedzés közben csakis a zenére koncentráltam.
Nem volt mit néznem, esetleg a tükörképemet, vagy ha olyan helyre „ültem” akkor az előttem bicajozó hátsóját, de mivel az edzésre látogatók legalább 70%-a nőnemű (nyáron ez nagyjából 95%, hiszen melyik az a férfi, aki edzéssel készül a bikiniszezonra?), így ez annyira nem dobott fel.

Pár hete azonban az spinningterem új helyre költözött, a Duna partra.
Igaz, hogy kisebb, igaz, hogy még a légcserés hiperszuper légkondiizé hiányzik és nyakunkon a hőségriadó, de a Dunán evező kajakosok és a panoráma együttes látványa valamelyest kárpótol, ha már a legutolsó levegőm után kapkodok.

Az edzőm szerint mindez bónuszként jár. Köszönöm Fecó.

Talán a Duna teszi, talán a hőség, de sokszor azon kapom magam, hogy a lábam mellett a gondolataim is mindenfelé cikáznak.
Minap például azon tűnődtem, hogy van-e/volt-e példaképem, hogy utánoztam-e valaha úgy istenigazából bárkit, legyen szó akár híresen hírhedt emberről, akár a szomszéd Juliról.
Rá kellett jönnöm, hogy nem.
Így váltam felnőtté, hogy nem akartam hasonlítani senkire. (Természetesen a szülők kivételek, ők minták, de ha nem akarom, akkor is hasonlítok rájuk :))
(...)
Na jó, utánoztam.
4 éves fürtös hajú kislányként például testvér híján az unokanővéremet, de már akkor is valami olyanról álmodtam, ami igazán egyedi, amitől és amivel én, igazán Én lehetek, akkor azonban mindezt nemhogy leírni, de elmondani sem tudtam, ugyanis kisebb akadályokba ütköztem, gondolok itt a szókincsem enyhe hiányára és kisebb fogalmazási problémákra...is.

Bár az első kimondott szó óta csak beszélek s beszélek, azon a nyári reggelen, oviba készülődve mégsem sikerült érthető és nyomós érvekkel alátámasztott szavakká formálnom gondolataimat, mely szerint drága anyum, ne azt a piros pöttyös kis ruhácskát adjad rám, mert én bizony a bordó rövidnacit és a hozzá színben is illő pólót szeretném felvenni.
Mert az úgy stílusos.
Szörnyen hosszú óvodai nap volt, mely a fehér alapon piros pöttyös ruhácskámban telt el.

(...)
Tiniként lázadtam a divat ellen, pedig csak annyit szerettem volna, hogy ne jöjjek saját magammal szembe az utcán.
Stílust akartam, sajátot, amit talán hátralévő életemben sem találok meg úgy igazándiból, de..., hogy egy kedves barátom szavait használjam „keresem... a határaimat”.

Felnőttem. A Világot megváltani nem akarom, de az álmaimat valóra váltom. Ha tudom.

Emlékszem, mikor megláttam s megvettem az Alfámat közelebb kerültem hozzá.
Az álmaimhoz és a saját stílusomhoz.
Az Alfa nem csak egy autó, az Alfa az Autó.
Ez már fanatizmus?
Vállalom.
Stílusos fanatizmus.
Ezt senki sem tagadhatja.

Egyszer olvastam valahol, hogy a stílus az egyetlen olyan igazi luxus, amit bárki meg engedhet magának, függetlenül attól, hogy mennyi pénze van. Ez olyan dolog, ami velünk született, de tanulható, feltéve, ha meg van hozzá az emberben a kellő intelligencia."

Giorgio Armani-nak igaza van.

Elvégre Ő is olasz.