Alfa Amore - Internetes Alfa Romeo közösség

Mint reggel írtam, a napom elég zsúfolt lett, ahogy várható volt. Ráadásul az idő is elég barátságtalanra vette a formát.
De nem csüggedtem el. Amíg imádott négykerekűmet kormányoztam, azaz inkább röptettem az út felett jó zenéket hallgattam, néha lehalkítottam és a motor duruzsolását, dörmögését, harsogását hallgattam, amitől futkosott a hátamon a hideg. Kerek perec kimondom, ahogy szoktam:
Szar ez a nap, de mégis széppé tette az érzés, a bizsergés, az öröm, ami nyomán letörölhetetlen vigyor ült ki az arcomra. És amikor egy gázadásra vagy gázelvételre fújtatni vagy hörögni kezdett a pimasz olasz kurva, akkor a fürkésző tekintetek kereszttüzében büszkén emeltem fel a fejem: IGEN, ő az enyém.
Imádom ezt a tepsiseggű olasz ribancot, úgy ahogy van. Hisztisen, mérgesen, durcásan, makrancosan, bújósan, dorombolósan..
Akkor is ha kiszámíthatatlan, szeszélyes és makacs. De ha egyszer belemelegedik és belejön a ritmusba, akkor egyszerűen kimeríthetetlen örömforrás. Bár most keménykalapot hord, megkapta a vastag kabátot a tél miatt, de már alig várom a tavaszt. És arra a sunyi, vigyorgó képére van írva, hogy Ő is. Igen, nem ez, hanem Ő.. Ez az alfa vírus!!!
Ha vacak a kedvem, akkor csak beülök és megyek egy keveset. Máris oda düh és bánat. Felér egy relax hétvégével.
Néha, amikor már nagyon unom a taposómalmot és úgy igazán ki akarok kapcsolni, magam mögött hagyjni a világot, többnyire szó szerint veszem ezt és ha nem is a világot, de aki utamba akad azt magam mögé utasítom. Hogyan?
A módszerem egyszerű! Lévén tipikus autóbuzi pasi vagyok és a szerencse megáldott egy szép és gyors autóval.
Most ugathat a sok jürgenvagenes mercis, bmw-s, audis és a többi proli, hogy az alfa szarolasz. Mégis többen nézik meg hevesen dobogó szívvel az öreg 13 éves olasz gépet, mint a tömegcikk vadiúj német vackot. Igen, sokat eszik, költséges, stb.. De ez nem pusztán autó. Ez életérzés! Aki nem tapasztalta, az ne dumáljon bele, amúgy is ez az én sztorim . :)
Szóval nem is autó őnagysága, szinte már nő. Csak rosszabb. Többe kerül, hisztisebb, nem szereti, ha nincs eléggé kényeztetve. Elég mediterrán jellem a drága. Vad, tüzes, magával ragadó és kiszámíthatatlan. Keresnem kéne neki egy olyan igazi mediterrán NŐI nevet.
Visszatérve az eredeti fonalhoz. Fogom a kis drágámat, beülök, elindítom és megvárom amíg a gyönyörű V6-os szív bemelegszik, hangja a rekedtről átvált igazi hárpiásan ércesre, ami - ha a motor elér egy bizonyos fordulatot - velőtrázó sikolyba torkollik. Nos amikor már ezt a hangtartományt vélem felfedezni és a vízhőfok mutatója is bizonyíték gyanánt a 90-es jelzésen pihen, akkor tudom mi következik. Kapu kinyit, kigördülünk. A lakást egy erős gázadás során keletkező hangorkánnal búcsúztatjuk. Én vagyok a karmester, Ő pedig egy személyben az összes zenész.
És ahogy ez a zenekar megszólal.. Mindenki aki fültanúja a koncertnek, az felkapja a fejét és a forrás irányába fordítja. Van amikor csak fordítaná, mert bizony a koncert nem áll meg az első futam végén. Kuplung be, jöhet a kettes, kuplung ki, majd gáz.. Többnyire padló, hogy kiereszthesse a hangját. Imádom hallgatni, nem tehetek róla. Nem tudok sem a hangjával, sem a mindent elsöprő temperamentummal betelni. Beletelik némi időbe amíg elérem az autópályát. Addig csak flörtölünk egymással. De amikor végre kijutunk a nyílt pályára, akkor nincs mese, a húrok közé csapok. Nem tehetek mást, mert hívogat, csalogat, arra sarkal, hogy éljek a benne rejlő tűzzel, erővel, vadsággal. Tehetnék mást? Aligha. Akinek az ereiben vér helyett olaj és benzin keveréke csörgedezik, kinek a benzinszag bűz helyett parfüm és kinek a jobb első ülés a kényelmes utasülés helyett maga a kínpad, az tudja mire gondolok. A többiek csak sejtik. Vagy még azt sem.
Ő csábít, én pedig nem tudok ellenállni a kísértésnek. A hangorkán erősödik, a lábak mozognak, a kéz a kormányt markolja ha éppen nem a váltón matat. Az eredmény nem más, mint sebesség. Nagy sebesség. Sokak számára riasztó, elérhetetlen, ismeretlen tempó. Nekem egy külön világ, ahol nem létezik más, csak Ő és én. és persze az elsuhanó környezet, a tovatűnő táj. Ha utolérek valakit és az nem enged el, akkor vagy megvárom amíg jobb belátásra tér, vagy csúnyán a porig alázva körbe autózom és faképnél hagyom. Mindez egyszerre nyugtat meg és pörget fel. Aztán a száguldásnak persze van vége is, amikor megérkezik az ember. Ilyenkor felfrissülten, széles mosollyal a képemen érkezem meg. Hová? Az legyen az én titkom. Legyen annyi elég: Hozzá! De ez már egy másik történet. :)