Keszthely
Keszthely az istenek városa. Nehezen tudnám másként, vagy egyszerűbben megfogalmazni viszonyom a városhoz. A város, ami öt évig otthont adott nekem, ahol életem legjobb, legemlékezetesebb öt évét töltöttem el. Tudom, soha nem fogok olyan gondtalanul élni mint ott. A hivatalos verzió szerint én egyetemre jártam Keszthelyen. Mégis ez szinte semmit sem árul el a valóságról, hogy mit éltem át, mennyi embert zártam örökre a szívembe és mennyire elszeparált kis világ jött létre körülöttem akarva akaratlanul.
De hadd kezdjek bele. A Balaton. Amikor kicsi voltam utáltam a Balatont. Az egyedüli szüleimmel töltött nyaralás, ami úgy hét éves koromban lehetett valamelyik györöki szocreál munkásüdülőben, ahová csak beutalóval lehetett érkezni és mindenki aki bejutott megpróbálta az utolsó cseppig kifacsarni a komplexum által nyújtott lehetőségeket, ami igen csak sovány repertoárral bírt. Szerelmes lettem egy lányba, aki úgy tizennyolc lehetett és folyamatosan szédítette a pasikat a strandon. Egyszer sem nézett rám, pedig sokszor már a szemem is kiesett annyira stíröltem. Bámultam a reggelinél, a strandon, a vacsoránál, tulajdonképpen mindenhol. Sírtam, amikor haza mentünk; apám persze azt hitte a nyaralás végét siratom és miközben a könnyeim törölgette, megígérte jövőre is elmegyünk nyaralni, sőt ezentúl minden évben elmegyünk a Balatonhoz. Mint említettem az első és az utolsó családi nyaralás volt és persze fogalma sem volt, hogy nem azt a hülye tavat siratom, hanem azt a lányt. Akkor megfogadtam, utálni fogom a Balatont.
Aztán ahogyan cseperedtem, egyre inkább tudtam ész érveket is felsorakoztatni a magyar tenger utálata mellett, melyek szerint tele van elhízott, hangoskodó, nagyképű német turistákkal, a pofátlan és megalázó drágaság, a koszos víz, a tömeg, vagy csak egyszerűen az, hogy mindenki a Balatonra megy nyáron, hogy áztassa a testét és elmondhassa magáról: igen a Balatonon nyaraltam.
Így aztán nagyon elkerültem a magyar tengert, még csak a közelébe sem mentem, pedig az ősi családi fészektől igazán nincs messze. Amikor szóba került az utálatos tó, vagy mélán hallgattam, vagy próbáltam terelni a beszélgetést; persze vesztemre előfordult, hogy nem volt menekvés, ki kellett fejtenem meredek álláspontomat, amiért aztán mindenkitől megkaptam válaszul az ugyancsak hatásos érveket, amiket egyáltalán nem voltam hajlandó sem megérteni, de még csak elfogadni sem. Nem hallottam meg őket. Ráadásul még hivatkozni is tudtam egy fontos fegyvertényre, mely szerint halláskárosult vagyok. Ez nem vicc, véresen komoly ügy. Olyannyira, hogy a Magyar Honvédség sem tartott rám igényt, sejtésem szerint azért, mert nem hallom meg a puska ropogását, vagy a mellettem felrobbanó bomba hangját. Úgy születtem, hogy a bal fülemből Isten valami miatt kihagyta a hallócsontokat. Aztán egy éves koromban fény derült a turpisságra és gyorsan megműtöttek, a koponyámból kimetszettek egy darabot és alapos munka eredményeként megszületett az új üllő és kalapács. Aztán pár év múlva korrigálni kellett ezt az általam méltán dicsért kézműves alkotást a fülemben, mígnem a mai napig hallok, de sosem lesz tökéletes ezen érzékszervem. A gyakorlatban (az életben) semmi hátrányt nem érzek, sztereóban hibátlanul hallok. Csak akkor történik meg a szörnyű felismerés, mégis valami baj van, amikor az egyik fülemet befogom, majd hirtelen megcserélem a kezem. Olyankor nyilvánvalóvá válik ez a kis hiba.
Visszatérve a Balatonra, ilyen érzelmekkel telítve érkeztem Keszthely városába ’97 őszén. Bulektábor; mert a híres Georgikonban nem gólyatábort szerveztek az elsőéveseknek, hanem evvel is hangsúlyozván a többi mezei felsőoktatási intézménytől való éles elkülönülést, bulektábor volt a helyes nomenklatúra. Igazán nem célom felidézni a történetet, hogyan is indult el öt éves pályafutásom az istenek városában, csak az a furcsa érzés, ami nem hagy nyugodni valószínűleg halálom napjáig, mitől ez a máig is olthatatlanul égető hiány, amit szinte minden nap érzek, amikor erre az időszakra gondolok. Próbálom keresni a magyarázatot, de nincs egy nagy horderejű, átütő és minden tekintetben helytálló válasz az örök kérdésre. Miért ez az egész? A felhőtlen, gondnélküli élet hiánya, ahol talán az egyetlen aprócska kis problémát a tanulás jelentette, de az is igazán kiküszöbölhető és túlélhető foglalatosság volt. Azt hiszem, mégis csak igazuk van azoknak, akik szerint felnőttnek lenni sokkal nehezebb.
Keszthelyen alapvetően idióta emberek élnek. Talán a Balaton tette azzá őket, vagy éppen annak a tudatnak a hiánya, hogy a Balaton partján élnek. A legtöbbjüknek csak kolonc a hátukon a tó, nem értik és érzik át azt, amit bennem keltett; igazán semmi misztikumot nem tudnak felfedezni benn. Nekem még a Don Corleone pizzéria is valami megfogalmazhatatlan okkult hangulatot árasztott, nem csoda, ma a helyén a globalizmus és a fogyasztás undorító bálványa terpeszkedik, amit én tesco - hatásnak neveztem el, bár ez interspar feliratot hordoz magán, végül is mindegy, nincs különbség a végeredményben. Aztán az sem mellékes, hogy Keszthelyen mindenki agrármérnök. A bankárok, a bolti eladók, piaci kofák, a vizibicikli kölcsönzős srácok a Helikon strandon – és persze az agrármérnökök is agrármérnökök, ami nem kis szó szeretett szakmámban. Úgy látszik, mindenhol el lehet helyezkedni, csak épp a mezőgazdaságban nem.
Amikor el kell veszíteni mindent, hogy megtalálj egyetlen egy dolgot, mindig Keszthely jut eszembe. Sokszor annyira távoliak az emlékek, mintha nem is léteznének, vagy csupán arról van szó, az előző élet itt maradt szilánkjai karcolgatják az emlékezőképesség megannyi furcsa kis csatornáját; izgatják emlék receptorokat, szűnni nem akaró gyenge fájdalmat produkálva. Mert a fájdalom ott kúszik az istenek városában is.
Megismerni a város ezerarcúságát persze nem volt nehéz feladat. Akármennyi arca is volt, mindig csak az egyiket mutatta meg egy nap, így volt idő ízlelgetni, megtanulni, a magamévá tenni minden titkát, minden rejtekét. Otthonosan mozogtam az biztos. Mintha nem is létezett volna más város, Keszthelyen állt az idő, és mégis mennyire rohant. Csak hangok, képek, érzések, és minden nap más, minden áldott és átkozott nap más