Alfa Amore - Internetes Alfa Romeo közösség

"Nincs azzal semmi baj, ha az embert a szorítóban vagy azon kívül padlóra küldik. A baj ott kezdődik, ha ott is marad." - Muhammad Ali

Ott maradtam. Egy ideig.

(Az alábbi postban direkt nem említem az eseményt és a személyeket, bár mindenki magára fog ismerni. Akit nem érdekel, az ne kommentelje, ne olvassa el, lépjen egyszerűen tovább.)

Egy évvel ezelőtt történt. Csak hatalmas puffanás balról, mai napig ha becsukom a szemem látom magam előtt a kocsi közeledő lámpáit. Első reakcióként körülnéztem a mellettem ülők jól vannak-e. Jól. Hatalmas sírás kapott el. Az álmom, amiért annyit küzdöttem szó szerint darabokra tört. Ki sem akartam mászni a kocsiból. Féltem, hogy ha kimászok nekiugrok annak a szerencsétlen baromnak, aki nem tudja, hogy ha lassít egy kocsisor a főúton, annak valószínűleg oka van, és nem kell lendületből elsiklani mellette úgy, hogy nem lát semmit. Nagy nehezen kimásztam. Szorított a mellkasom az övtől, de szerencsére másnak nem volt baja. Azonnal jött a másik autós, hogy tudja, hibás volt, elismeri. Hívta is a rendőröket. Bár sok mindent nem fogtam fel belőle. Csak néztem a törött autót, sírtam, és sorra mondtam a mellettem megálló cartársaknak, hogy menjenek tovább, versenyben vannak, úgysem tudnak segíteni. Röviden: jött a rendőr, felvette a jegyzőkönyvet, megbírságolta a másik felet, felvette a szemtanú (a mögöttem haladó kocsi sofőrje megállt és megvárta a rendőrt, máig hálás vagyok neki) "vallomását". Megnyugtattak, fizet a biztosító és helyreáll minden. Bementem a célba. Be kellett érnem a célba.
Volt aki csak csodázni jött oda: "Áhh, ennek vége, már csak vasba jó." , stb. Ezeknek az embereknek láttam a tekintetén, hogy "Áhh a szöszi szerencsétlen volt.".
De szerencsére ezekből volt a kevesebb. A több azokból volt, akik odajöttek megkérdezni jól vagyunk-e. Mielőtt elindultunk haza a rendezők is sajnálatukat fejezték ki, ill. az esemény fő támogatója és felesége nem győzött ajándékcsomagokat adni, hogy ne rossz szájízzel távozzak. Köszönöm nekik. Utolsó momentumként még odaszaladtam egy ma már kedves házaspárhoz, hogy bár a következő nagy eseményre nem veszem meg elővételbe a jegyet, mert nem biztos hogy kész lesz a kocsi, de a matrica mindenképp kell, mert az ideinek (tavalyinak) is fel kell kerülnie az autóra. "Persze, küldöm, ajándék" - mondta.
(Ott voltam később a talin, sajnos offos autóval, de majd idén...)

Teltek a hetek, érkezett a levél.
"Tájékoztatjuk, hogy a 2014. év május hó 17-én történt káresemény bekövetkeztéért, a rendelkezésre álló iratok alapján, teljes mértékben az LMV202 forgalmi rendszámú gépjármű vezetőjét terheli a felelősség, így az Ön kárának megtérítésére sajnos nincs mód a xxx111 forgalmi rendszámú kötelező gépjármű-felelősségbiztosítása alapján."

Nem hittem a szememnek. Persze jöttek a hozzászólások a "szakértőktől", hogy ez így igaz, a balra kanyarodó tehet róla, de azért ez nem így van.
Az a baj, hogy már annyit mondták, hogy már kezdtem elhinni, hogy a szöszi hibája.

1 hónap levelezgetés után átadtam az ügyet ügyvédnek, én pedig nekiálltam a kocsi helyreállításának. Beszereztem a szükséges alkatrészeket, akciósan szerencsére egy kedves amore tagtól, és a munkahelyemen a fiúk kipofozták.

Közben zajlott az ügy. Igazságügyi kárszakértőt fogadtam és így, egy év után félig elértem az igazam. Mert csak ezért harcoltam. Pénz nem maradt rajt. De nem is ez volt a lényeg. 1 év után a kárszakértő mindenképp a folytatást javasolta, de én feladtam. Nem bírtam tovább az üggyel foglalkozni. Elérte félig a célját a biztosító. Feladtam. Nem akartam bíróságra járni és sorra a baleset képeit látni. Itt lapul a fiókomba a kárszakértői vélemény és nekem van igazam. Ez elég nekem.

Azonban eljött az idei tali. Nem gondoltam volna, de féltem. Magamnak sem mertem bevallani. Mindenfajta kifogást kitaláltam, hogy nem megyek. Pedig kérték, hogy menjek. Nem mertem. Nem mertem újra sofőrként indulni. Körbefutottam minden kört, hogy navigátorként indulhassak, de nem sikerült. Vőlegényemnek fix programja volt, ő nem tudott jönni, más meg nem vezetheti a kocsimat. Ezt a talit elengedtem.
Csütörtökön beszélem egy alfás - remélem nevezhetem így - baráttal, győzködött, hogy menjek. Megígérte, hogy teljesíti a kb. 4 évvel ezelőtti ígéretét, hogy kipróbálhatom a kocsiját. Aranyos volt tőle. :D Nem tudom, hogy csinálta, meggyőzött. Péntek este döntöttem el. Édesanyám kértem meg, hogy kísérjen el, legalább megismeri ezt a "kis" közösséget és mikor azt mondom, hogy talira megyek, nem kérdi meg többet, minek szórok ki ennyi pénzt. (Off: Azóta azt emlegeti, hogy milyen jó kis közösség, van pénzük a srácoknak szép autókra, mégse nagyképű bunkók. Meg, hogy ilyen meg olyan alfát vegyek. :D ON)

Az úton odafelé ideges voltam, odaérve azonban megnyugodtam. Nem lesz semmi baj, barátok között vagyok a megújult szép alfámmal.
A szervezők vezetőjének bár csak odaintettem, ő nagy hévvel felugrott, és repült felém: "-Tündérke, hát eljöttél?" - és megölelgetett. Anya azóta is emlegeti.
Ugyanez a személy a találkozó vége felé odajött hozzám:
"- Andika, mivel te mindig őszinte vagy. Hogy tetszett a tali eddig?"

Igen, én mindig őszinte vagyok. Őszintén szarul esett, hogy páran a szöszi alapelvnek hittek. Ha én lettem volna a hibás elismerem. De nem én voltam.
És őszintén jól esett, hogy annyian megálltak mellettem a balesetnél, hogy minden oké-e, őszintén jól esett, hogy annyian győzködtek, hogy menjek el az ideire és őszintén jólesett ott lenni, legyőzni a félelmeim, és őszintén egy nagyon jó tali volt.

Egy év kellett hozzá, hogy ezt elmondjam, de most már könnyebb.

"Jó dolog, ha néha minden támaszték kidől alólunk. Ilyenkor láthatjuk, hogy mi kő a talpunk alatt és mi homok."

Jelentem, vannak kövek a talpam alatt. ;)