Alfa Amore - Internetes Alfa Romeo közösség

Itt nem úgy jött az összeszokás, mint anno a 146-nál. Abba, miután kifizettem, Siófokon beültem, 10 perc múlva előzgettem a sort, 170 fölé küldtem egyenesben. Beszippantott, átvette az uralmat és így is maradt 9 évig.

A 159 más. Amikor megláttam képekről, már éreztem, hogy kell. Ha ránézek, ha bele ülök, tudom, hogy nem cserélnék semmire. Ez a külső.. ez a belső... ilyen elegáns 159-et nem is láttam még. Mégis inkább féltem tőle...
Az első utamon egy tisztességes padlógázig sem jutottunk. Csendben, nyugodtan hazahozott. Az első budapesti utamon is addig jutottunk, hogy autópályán egyszer 170-ig felgyorsítottam, aztán visszaálltam az utazótempóra. Valahogy vegyes érzelmek kavarogtak:

Gurulok csendben az M3-mason. Hiszen pont erre vágytam. A pihentető, nyugis autózásra, hogy ne vigyen "bűnbe" az autóm. De hol az élmény? Megyek 150-nel a belsőben, hallgatom a zenét, nem fáradok. Tudom, ha letaposom, akkor elrugaszkodik. De minek? Jó így, csendben 150-nel. Mindenki kisorol, elengednek. Igazából jó. De...

Aztán jött egy utam Törökszentmiklósra, hazafelé hatalmas köd. Akkor először megéreztem a nyugalom mögött azt, hogy mit is nyújt ez az autó. A tejfel ködben pontosan tudtam, hogy még akár előzhetek is. Akkora ereje van, hogy pont ennyi látótávolság elég neki. És nem emelkedett a pulzusom, nem öntött el az adrenalin. Egy adódó vészhelyzetben sem. Az autó nem engem uralt, hanem a helyzetet. Mint egy higgadt profi, csinálta a dolgát én meg nem győztem ámulni. És otthon ismét pihenten, nyugodtan szálltam ki. Ekkor már úgy néztem rá vissza, ahogy egy Alfa megérdemli. Ez szép volt..

A második pesti utat már vártam. Akartam, hogy vigyen egy kicsit. És tudtam, hogy most Csobánka fele kell mennünk. 2009-ben vezettem egy gyönyörű piros Ti-t a Zemplénben és jól emlékszem, hogy akkor ott azt mondtam, hogy egyszer kell egy. 7 évre rá itt ülök a sajátomban és várom a pillanatot ami emlékeztet hogy miért is akartam én Ti-t. Csak a lelkesedés volt akkor túl nagy? Aztán elértünk Csobánkáig, elhagytuk a falut, finoman megnyomtam a "sport" gombot és jött aminek jönni kellett.

Egész elképesztő. Így már rémlik, hogy miért is akartam én Ti-t. Továbbra is minden pillanatban a biztonságérzet a meghatározó, nincs az a brutális adrenalin fröccs. De minden megvan ami egy irreális, fizika határait feszegető autózáshoz kell. És bármeddig. Nincs fáradás, nincs olyan, hogy jó, elég volt ez a pár kanyar nehogy baj legyen. Ezt érezni kell mindenkinek aki kicsit is szeret vezetni. Azt, hogy ez az autó mennyire tudja, mennyire ki vannak tolva a határai. Egy pillanatra sem rémít meg, úgy sodródik, gyorsít, fékez a vizes kanyargós aszfalton, hogy közben nincs dráma.. csak elképesztő tempó.