A fehérvári Kipufogó Doktor elköltözött ugyan, de még mindig gyorsan és jól dolgoznak. Ma kicserélték nekem a kissé korhadt flexibilis csövet egy csillogóbb darabra. Furcsa, milyen halk lett az Alfa a ma reggeli önmagához képest.
A szerviz amúgy a Haleszról elnevezett park mellé költözött. :)
Ari festett nekem polót. Odab... odaver rendesen. :)
Egy kis update, mivel kérdezték páran, hogy hogyan készült:
Nem volt egyszerű szülés. :) Először kinyomtattuk a logót A4-es lapokra, azokból kivágtuk, összeragasztgattuk a darabjait, hogy körbe tudjuk (tudja Ari) rajzolni a kartonon, amiből végül a sablon készült. A sablont ráragasztotta a polóra, aztán fogkefével fröcskölte köré a festéket. Miután egyszer körbeért, hagyta megszáradni, aztán végigment rajta még egyszer. Amikor a második réteg is megszáradt, szintén sablonnal festette rá a 156 feliratot, de azt már simán, ecsettel. Ha jól emlékszem, az is két réteg. A festékek egyszerű, hobbiboltokban is kapható textilfestékek. Azóta kétszer megjárta a mosógépet, de nem látszik rajta.
Reggel hazaértem a dolgozóból, és még örültem is, hogy sikerült árnyékban megállnom. Délután már nem annyira örültem, mert alig pár óra alatt jó fél kiló madárszar takarta az olaszt. Nekimentem alkoholos törlőkendővel, de a készlet a cucc tizedéhez se volt elég. Autómosó lett belőle.
Megfertőztem egy kollégát (tulajdonképpen kettőt, de a másik még korai stádiumban van), és 156 vásárlásra adta a fejét. Napra pontosan 5 hete vette meg a kormos Sportwagont, amit ma tudott átvenni. A Merkúr újabban használtautóban utazik... Lényeg a lényeg, nem gyújtotta fel az szivatós okmányirodát, és ma végre egy Alfával mentünk Budaörsre, és kettővel jöttünk vissza. Remélem, hamarosan az Amorén is tag lesz.
Néha nem engedett ki rendesen a hátsó fékem. Csöri szétkapta, mint Ivánt a gránát, és ipari mennyiségű retket szedett ki belőle. Azóta hibátlan.
Ennyi. Ami ennél több, az már ront egy Alfán. :)
Postás néni ezzel ébresztett. Ha rendesen kinyílik a szemem, ki is próbálom.
Villámgyors update: Postás néni meghozta a felségjelzést plusz egy pár apróságot. Alig várom, hogy tiszta legyen az Autó, és felnyaljam a kígyókat az oldalára. Mondjuk még mindig jobb nekem, mint a kollégának, aki most a matricához várja az autót. :)
Újabb kerek tízezerhez érkeztünk, ráadásul most olyan helyen történt, ahol meg is tudtam állni egy fotóra.
Egyébként Veszprémben jártam, az Autó Forrásnál. Megkérdeztem, mégis mennyibe fájna egy pótkulcs az autóhoz. Teljesen felesleges kör volt. Jobb helyeken ennyiért egy öregedő, lepattant, de működőképes Alfát is adnak. Azt hiszem, ideje feltúrni az Ebayt egy kulcsért.
Hazafelé beköszöntem Csöriékhez is Várpalotán. Jövő kedden várnak egy kisebb műtétre. Ma csak Csörgő Sr. műtötte meg a szemüvegemet. Hja kérem, lazán élek, én már a szemüvegemet is ott szervizeltetem. :)
Ja meg tegnap autómosóban is voltam. Pár órával később már esett is...
Megnyertük, de mégsem. Erről majd a végén.
2002-ben és 2003-ban jártam két diósjenői Selénia Rallyn, akkoriban még navigátorként, mivel csóró diák voltam, nem Alfa tulaj. A fene gondolta volna, hogy ennyit kell várnom, mire saját autóval is elindulok egyszer. Tavaly már majdnem összejött. Hónapokkal a rally előtt kezdtem autót keresni, csak sajnos nem ment olyan gyorsan, mint szerettem volna, és csak jóval később leltem meg az igazit.
Nem baj, idén végre ott voltunk, és megért minden várakozást!
Hajnalok hajnalán ébredtünk Arival, a kedvesemmel, hogy kapunyitásra ott legyünk Mácsaszálláson. Szokás szerint elpiszmogtuk az indulást, száguldozni meg nem akartam, végül mégis pontban 8-kor álltunk meg a parkolónak kikiáltott placcon. Segítségünkre volt egy 147 és 155-ös kollégája, akik Kalocsa előtt pár kilométerrel tűntek fel a visszapillantóban. Naívan azt hittem, hogy csatlakoznak a nagypapás autókázáshoz, és együtt gurulunk Mácsáig, de ők nem úgy gondolták. 140-es tempóval húztak el mellettünk... Eszemben sem volt annyiban hagyni a dolgot, három Alfa mégiscsak szebb, mint kettő, így aztán visszaböktem negyedikbe, ráléptem a gázra, és mentem utánuk - Kalocsáig. Egy lámpaváltáson nem fértünk át mind a hárman, vagyis az etap végét mégis egyedül tettük meg.
Érkezés után vigyor, köszönés, irány befelé.
A regisztrációs asztalhoz valahogy mégis mi keveredtünk elsőként. A lányok megfenyegettek egy egyes rajtszámmal, mire visszavonulót fújtunk, és egy kicsit még "nemhivatalosan" tébláboltunk az autók között. Közben tömegesen érkeztek mindenféle Alfák, még egy kisebb sor is állt az asztalnál. Végül mi lettünk a kilences.
Sok időnk nem maradt szocializálódni, ugyanis elkezdődött a rajt. Miután az első öt-hat autó nekivágott a versenynek, elgurultunk megfordulni és beállni a sor végére. Néhány perc múlva megkaptuk a jelet: indulás!
Az itinernél csak a navigátorom volt profibb. Pár perc akklimatizálódás után be is fordított az első feladathoz. A régi-régi Selénia Rallyk után rögtön meglepetés ért. Ügyességi feladat. A legügyesebbnek akkor éreztem magam, amikor egy értékes pontért bemutattam az érvényes EÜ dobozunkat. A pallóknál megilletődtem kicsit, de sikerrel vettük az akadályt, a madzagos feladatot meg a szó szoros értelmében dícséretesen teljesítettük. Állítólag mi voltunk a leggyorsabbak. Na ja, előttünk csak nyolc autó járt ott. A Selénia totót, khm, borítsa jótékony homály.
A hajósi pincéknél megemlékeztem Villánykövesdről. Szerencsére nem olyan hangosan, hogy a helyi erők is hallják, így megúsztuk a lincselést. A Kovácsborháznál pedig várt a leggonoszabb feladat. Borkóstolás autós túrán. Az ilyen kínzásokat nem tiltja a genfi egyezmény?! Arinak nem akaródzott bort kóstolni, nekem nem szabadott, maradt az illatminta. Hát... nem aprókat nyeltem közben. Valahogy azért túléltük, meg is lett a félédes bor. Számunkra emlékezetes kérdés volt az is, hogy melyik évben nem lehetett jégbort készíteni. Tudományos alapon (mivel az autónk akkor készült) behúztuk a 2003-at. Nem nyert, de annyi baj legyen. :)
Érseki kastély. Megálltunk, kiszálltunk, percekig tátott szájjal bámultuk a kastély parkját, aztán rászántuk magunkat, hogy megnézzük a feladatokat is. Számolgatni tudunk magunktól is, az alagút viszont majdnem kifogott rajtunk. A helyi erők segítségét kellett igénybe vennünk, hogy egyáltalán megtaláljuk. Ha jól emlékszem, itt minden pontot begyűjtöttünk.
A miskei templom hozta a régi Seléniákon megszokott szintet: egy kisebb hadseregre való Alfa állt egy rakáson, és még több alfás kerülgette a templomot. Nem tudom, ki ötlötte ki ezt a feladatot, de külön bugyor várhat rá a pokolban. Mi is sétáltunk pár kört, aztán felderengett egy régi emlék. Velünk bizony ki van szúrva. Itt nevet nem találunk. Lapra felír, Alfába beül, gyííí tovább. Itt is taroltunk.
A kalocsai feladatot is elsőre megtaláltuk. Sose gondoltam volna, hogy városban is lehet itinerből tájékozódni. Hála a magasságosnak, az itiner készítője és Ari, a világ legjobb navigátora rácáfolt erre. Nem emlékszem, mennyi ideig bolyongtunk a megoldásokra vadászva, de talán itt töltöttük el a legtöbb időt. Végül egy kivétellel minden kérdésre megtaláltuk a választ, egyedül Símig Rezső hadnagy úrról nem találtunk semmit. Ekkor jött baromi jól a nem egész' egy hete újított okostelefon és a Google. :) Itt is meglett minden pont.
Dunapataj, újabb templom. Csak nem az Alfa jelvény keresztje miatt volt ennyi? Akárhogy is, a szobor és az építője is gyorsan meglett, az emléktábla viszont kifogott rajtunk. Itt is körözgettünk egy jó darabig, mire találtunk egy olyat, ami megemlített egy volt főtisztelendőt, Mons. Szabó Istvánt. Fel is írtuk a nevét, de a szervezők nem rá gondoltak. Több is veszett Mohácsnál, gyííí tovább.
Kikötöttünk a Szelidi tónál, átvágtunk a homokon a seléniás asztalhoz, kitöltöttük a totót - botrányosan rossz eredménnyel. Ha jól emlékszem, 5 egész pontot sikerült begyűjtenünk.
A szakmári feladatok elsőre rém egyszerűnek tűntek. Számolunk egy kicsit, leolvasunke egy évszámot... Ja, aztán belelógott a kezem a bilibe. Az öt lámpa seperc alatt megvolt, a kőgolyónál viszont megismétlődött a miskei jelenet: egy hordányi tanácstalan alfás kerülgette a szökőkutat. Valaki felvetette, hogy biztos nincs is évszám, de lehurrogtuk. Ennyire nem lehetnek szemetek a szervezők, hogy kétszer is eljátszák ugyanazt. Őőő... de. Mégis. Némi tanácskozás után megegyeztünk abban, hogy beírjuk, hogy nincs évszám, majd elindultunk a cél felé.
Azt hiszem, másodiknak futottunk be. Mivel a nyolc előttünk indulóból hetet megelőztünk a 92 (az Alfa órája szerint 94) kilométeren, azt hittük, túl gyorsak voltunk, így aztán időt nem vonattunk le, csak a feladatlapot adtuk át. Az eredményhirdetés után derült ki, hogy így is 9 perccel tovább tartott a körünk a szintidőnél. Végülis az se rossz.
Fújtunk egyet, felszívtunk (jó, felszívtam) annyi vizet, mint egy kisebb tevecsorda, aztán megpróbálkoztunk egy ebéddel. Homokszem került a gépezetbe, nem sikerült. Annyira kitikkasztott a nap és a hőség, hogy képtelen voltam meleg kaját venni a számba. Ari hősiesen elpusztított vagy két kanállal a gulyásból. Ízlett neki, de ő se bírt többet enni. Megegyeztünk abban, hogy az illata jó, ha valaki kérdi, finom volt, de ennyit az ebédről. A paprikapálinkát szívesen megkóstoltam volna, de sajnos nem ottalvósra terveztük az utat, szóval szó sem lehetett róla.
Mivel elég korán befejeztük a versenyt, bőven maradt időnk megcsodálni az összegyűlt Alfákat, beszélgetni, kolbászolni, árnyékot keresni, csak úgy tespedni... Ja és alfás polókat venni. A nap második felében már én is abban feszítettem. :)
Vártuk ugyan az eredményhirdetést, de csak kíváncsiságból, mondhatni, az esélytelenek nyugalmával. Végül késő délután, valahol a végzetes kimerültség és a klinikai halál határán arra jutottunk, hogy elindulunk hazafelé. Kitaláltuk, hogy a hazaúton megállunk egy fagyira. Először Kalocsán akartunk, aztán úgy voltunk, hogy jó lesz később is, Dunaföldváron vagy Dunaújvárosban akár... aztán mégis Kalocsa győzött. Letettük az Alfát egy útba eső parkolóban, vettünk két fagyit, és leültünk egy padra az autó mellett.... és akkor csörrent meg a telefon. "Helló, Mike vagyok. Hazamentetek?" Amikor közölte, hogy mi lettünk az elsők, arra gondoltam, hogy valaki szólt neki, hogy hívjon fel ezzel a szöveggel, hátha vissza tud csalni. Arra nem, hogy tényleg nyertünk. :) Aztán valahogy eljutott a tudatomig, hogy talán mégis...
Autóba be, gyííí, újra Mácsaszállás. Átvágtuk magunkat az embereken, akik mintha sokkal többen lettek volna, mint egy félórával korábban. A dobogó második és harmadik fokán egy-egy páros, a tetején senki. Hoppá, ez tényleg nem vicc. Felkapaszkodtunk, próbáltunk minden fényképezőbe belenézni, és leírhatatlanul zavarban voltunk. Fogadtuk a gratulációkat mindenfelől, aztán a csoportkép után visszaballagtunk az Alfához, hogy most már tényleg hazainduljunk. Még aznap elkezdtük hinteni az igét, miszerint megnyertük a versenyt, másnap elautóztunk családot látogatni, ott is elbüszkélkedtünk mindenkinek...
Aztán megláttam azt a bizonyos fórumposztot az elszámolt pontokról.
Sajnos rossz szájízünk maradt az egész esemény után, hála annak a vicces gyereknek, aki - nem tudom finomabban mondani - beleszart mind a szervezők, mint a résztvevők tányérjába. Félreértés ne essék, egy cseppet sem zavar, hogy nem mi vagyunk az igazi győztesek, elvégre még akkor sem tartottuk magunkat esélyesnek, amikor először hazaindultunk Mácsáról. Amiatt van bennem , bennünk rossz érzés, hogy érdemtelenül álltunk a dobogó tetején, és érdemtelenül hoztuk el a trófeát és a nyereményeket. Kösz, vicces gyerek. Nekünk is elszartad.
Minden elismerésem a szervezőké. Érdekes feladatokat találtak ki, élvezetes útvonalat alakítottak ki, kellemes helyet találtak a találkozóhoz. Vádolni őket nincs mivel. Ami történt, kivédhetetlen volt. Kösz, vicces gyerek, nekik is elszartad.
Ha minden igaz, a valódi győztesek is megkapják a nyereményüket, kapnak kupát is, de az a pár perc, amíg a dobogón kellett volna állniuk, az pótolhatatlan. Kösz, nekik meg végképp elszartad.
Azt eldöntöttük már a verseny alatt, amikor még senkisem tudta, mi lesz a vége, hogy jövőre is indulni akarunk. A rossz szájíz sem vette el a kedvünket. Ott leszünk, és megpróbálunk tiszta versenyben felkerülni a dobogóra. Ha pedig nem sikerül, hát akkor is örülünk, hogy ott lehetünk.
